A semmi gyermeke
Az embert egykor Isten tette naggyá,
s vált meztelen porontyból királlyá.
Majd világok büszke hódítója lett,
adott hitet, gyújtott lelkekben nagy tüzet.
Karjával, mely egykor ölelésre termett,
bitófát ácsolt a neki hitetleneknek.
Tett szabaddá, majd kedve szerint rabbá,
űzött milliókat szerte a világgá.
Épített templomot, hogy hirdesse a hitet,
és nevében ölt asszonyt s gyermeket.
Tettei nyomán nagy viharok dúltak,
mert hitte, hogy most Istent játszhat.
Közben az életben értelmet keresett,
gyűlölt, de közben mindvégig szeretett.
A jó és a rossz bitorolta lelkét,
vért adott, majd ontotta a vérét.
A tudomány vitte őt mindig előre,
s lett a Földnek és égnek büszke őre.
Emelt falakat és égig érő házat,
rombolt le otthont, üldözött hazákat.
Tudott sírni, mikor lelke volt hófehér,
máskor gonosz köpönyegforgató, ledér.
A Földnek kincseit magáénak adta,
annak jövőjét a múltban bitorolta.
A természet kincseit rendre kiaknázta,
majd annak javait magára formálta.
A természet nem adja könnyen magát,
ha kellett, elvette az ember otthonát.
Árvizek, tüzek sodorták veszélybe,
és imái szálltak fel a magas égbe.
Nagy szelek tomboltak, sikolyok szálltak,
tán vége lesz most ennek a világnak?
Ki otthona ellen fordul, elporlad a lelke,
ártatlan élet vajh hova menekülne.
Szemétben úszik az édenkert gyermeke.
Elveszik a mában és nem lesz már semmije.
×
