A szeretet örök
Az élet terhét ormótlan,
nagy botján cipelte,
de pillangóként szálldosott
testében a lelke.
Kezében virág, mögötte hullámként
mind az emberek,
egy gyomos sír ölén szeméből
sós könnyek peregtek.
Szája kissé megremeg,
amint szólna ott legbelül,
de kint a novemberben
csak a hűvös szél fütyül.
Meghalt kedvesét nyelte el
egy szürke, rideg pillanat,
s azóta ő e világban
csak egy elveszett test maradt.
A megfakult keresztet
vén kezével megsimogatta,
kezéből a csokrot a
hideg sírhalomnak adta.
Próbált egy imát elsuttogni
a harmatos csendben,
míg felidézte kedvese arcát
a kopott keresztben.
Egy pillanatra most megfoghatta
szerelme lágy kezét,
érezte akkor, hogy áldását adta rá
ott fenn valahol az ég.
Szeméből a könnyek a sírra,
mint gyöngyök peregtek,
de ő csak ennyit szólt halkan,
"Örökké szeretlek".
Majd elindult némán
a botra támaszkodva,
nem is gondolt már arra
a hideg sírhalomra.
Kéz a kézben mentek,
lelkében szerelme mosolya,
tudta rég, hogy a test meghalhat,
de a szeretet soha.
