A világnak végén
A világnak végén
ülök a semmi szélén.
Előttem a nincsen,
mögöttem már minden.
Cipeltem a létem,
az volt minden kincsem.
Tudtam, merre menjek,
mégis eltévedtem.
Végtelennek tűnő
kőtenger úton át,
dúdoltam magamban
az életem himnuszát.
Fogták a kezemet,
óvtak minden bajtól,
és én merítettem jóból,
merítettem rosszból.
A tejúton szaladtam,
kerestem az Édent.
Sötét éjeken, hol
minden semmivé lett.
Adtam, ha volt mit,
néha csak a semmit.
Cserébe pár szóért
megtehettem bármit.
A semmit akartam
mindenné tenni.
Először megélni,
aztán már csak lenni.
Éveimet raktam
óriás csokorba.
Bár sokszor átkoztam,
kívántam a pokolba.
Angyalok intettek,
ha tán félreléptem.
Vittek a jó útra,
mikor eltévedtem.
Szívemből egy darabot
mindenkinek adtam,
de így a végén
már kicsit elfáradtam.
Bűneimet tettem
egy fekete dobozba.
Bedobtam egy kútba,
most nagy kő van rajta.
Tele van a lelkem,
elveszett a semmi.
Olyan jó lenne
még kicsit szeretni.
A világnak végén
ülök a semmi szélén.
Tán valamire várva,
életembe zárva.
×
