Állok az esőben
Állok az esőben.
Becsukott szemem
az égnek fordítom,
és beszívom a szélnek illatát.
Beszívom a szélnek illatát,
és a szürke felhők illatát,
és a zord tengerek illatát,
és a letaposott virágok illatát.
Állok az esőben,
míg becsukott szemem
simogatják kajla széllovak.
Érzem, mint jólesőn elragad a tenger,
s köddé válok bukfencfelhők alatt.
Eső vagyok, a jóleső, a simogató.
Életem adom a szomjazó világnak,
fűnek, fának millió virágnak,
és lassan megtisztul a világ.
Állok az esőben,
és vele eggyé olvadok,
érzem, most újra szabad vagyok,
aztán már enyém a mindenség,
zuhanok bele a nagyvilágba.
Én vagyok az ég patakzó könnye,
belefáradtam már saját dühömbe.
Lassan sírdogálok, hogy senki se lássa,
kis patakok visznek el a megtisztulásba.
Folyvást születek,
és mindig meghalok,
de aztán újra feltámadok.
Viharok magjában vagyok vezeklés,
szomjazóknak éltető enyhülés.
Eső vagyok, melyben én is megtisztulok,
és ha majd a dolgom elvégeztem,
leszek ismét egy csepp valaki homlokán,
majd elnyel végleg a nagy óceán.
