Anyám
Nézem anyám megőszült haját,
melyben benne az egész nagyvilág.
Benne nyolcvan év fájdalma és bölcsessége,
az elveszett idő minden megfakult reménye.
Az a pár boldog év, mit megadott az élet,
dús kincsek helyett csak a tűrés az,
ami mindig az övé lett.
Majd kemény munka, hajlott derék,
mind testbe zárt fájdalmas ikonok.
Megfagyott mosoly, dac és akarat,
mely akkor lett igazzá hosszú évek alatt.
Az élet oly sokszor meg akarta törni,
de ő a kevés jónak is mindig tudott örülni,
mert a hite tette őt naggyá,
s vált törpék között is óriássá.
A ráncok, melyeket felfodrozott az idő,
másnak az elmúlást idézi meg.
Nekem szépséget, bölcsességet,
reményt a hitetlen világban,
ezt mind ott látom anyám megőszült hajában.
Mit a múltból hozott s adott,
az nekem mindennél többet jelent.
A tagadás honából ő mutatott igent.
Most itt vagyok és írom e verset,
szívemben köszönet és hála.
Bár odalett már mindkettőnk ifjúsága,
de itt belül őrizlek téged, míg élek,
és nem számítanak a tovatűnő évek.
Már az sem, hogy mi volt hajdanán,
nekem te vagy a legigazibb ember:
Anyám.
