Csak egy szó
A költő az éjjel verset írt,
gyöngyöző szavait
papírra vetette,
mert ő ezt úgy szerette,
és akkor hirtelen
szárnyra kelt egy szó.
Felröppent váratlan,
és kirepült az ablakon,
át bokrokon, udvaron.
Utánakapott, de már tovatűnt.
Látta még, ahogy eltűnik
a mohó éjszakában.
A "Szeretlek" eltűnt a világban.
Egy lány a parkban
arcát kezébe temette,
szíve majd megszakadt
a bánat súlya alatt,
és akkor a "Szeretlek"
könnyes arcára szállt.
Sóhajból mosolyt csalt
elő a gyönyörű szó,
olyan puha volt, és simogató.
Feledte is gyorsan bánatát,
lelke megnyugvást talált.
A "Szeretlek" fölröppent újra,
tovaszökkent az éjszakába,
repült oly könnyen, lazán.
Kereste, hol van belőle hiány.
Nyitott ablak, halvány lámpafény,
mit akkor épp talált.
Egy anya búsult, fiát siratta,
ki őt rútul cserben hagyta
búcsú nélkül az istenadta.
És akkor az anya arcára szállt,
egy boldog szívdobbanás után
ő is megnyugvást talált.
És repült a szó át a nagyvilágon,
mint reményt s mosolyt adó,
gyöngyöző éjszakai álom.
Vigaszt adott a
nincstelen szegénynek,
árvának, az otthontalannak,
ágyban őrlődő betegnek.
Vigaszt a tanácstalannak,
az ifjú szerelmesnek.
Átszelt kontinenseket,
tengert s vad óceánt,
megpihent ladikon, hajókon,
égi, szárnyas paripákon.
És akkor megváltozott a világ.
Az ember szerette önmagát,
eltette fegyverét, és
sok-sok virágot ültetett.
A szívekben valami megváltozott,
a szó újra reményt adott.
Fizetőeszköz lett a hit,
a mosoly és az ölelés,
és eltűnt a gyűlölet.
A világ újra szép lett,
és szállt, repült a "Szeretlek".
És egy langyos, szép hajnalon
a költő ablakára szállt,
ő épp pihent az éj után,
mit alkotással töltött,
de azóta is azt a szót kereste.
És akkor a "Szeretlek"
visszaszállt helyére.
Legyek azé, ki megalkotta létem,
tiéd vagyok, csak tiéd egészen,
és a költő homlokára szállt.
Egy szó mindent megváltoztatott.
A költő aznap szépet álmodott.
