Csillagok gyermeke
Mint kárhozott, kit búja öl,
s élte holtáig gyötör,
úgy vagyunk a világunkban
rab és egyben börtönőr.
Mint űzött vad, ki menekül,
s lelkét adná az életért,
küzd, nagy szíve dobban,
de a halál mindig utolér.
Mint sasmadár, ki égbe száll,
de nem éri azt el soha,
itt lent nekünk e szép világ
mindig is csak mostoha.
Mint vándor, ki tolja szekerét,
s futna a zord világ elől,
úgy éljük kapott életünk
a tömegben mindig egyedül.
Mint csillagok hús-vér gyermeke,
ki valahol már régen elveszett,
a Teremtő vigyázó karjai közt
csak ábrándokat kergetett.
Mivé lett itt az értelem,
ember, kinek szíve oly nemes?
Élni kell e csillagvilágban,
de mondd csak, hol érdemes?
A Tejút gyengéden ránk simul,
hideg karjával féltőn ölel.
Honnan jöttünk, merre tartunk,
erre már senki nem felel.
