Fiamnak
Jóságát ontotta ránk akkor a Nap,
kóbor szellő ölén szállt a pillanat.
Fiammal élveztük a lelkes életet,
fagylaltkehelyből csaltuk át az ízeket,
ittuk az együttlét mámorító borát,
nyugtáztuk egymás apa-fia mosolyát.
Mesélt a srác, be nem állt a szája,
dőlt belőle büszke, csodás ifjúsága.
És én hallgattam őt, mint egy jó apa,
kinek vágya csak, hogy felnőjön fia.
S a büszkeségtől dagadt öreg szívem,
megleltem benne rég elvesztett hitem.
S midőn elrohant, mert hívta egy jó haver,
tudtuk, hogy eljött az idő, és menni kell.
A fagylalt megolvadt, ragadt a tarka máz,
tudtam, hogy fentről ránk most valaki vigyáz.
Ahogy láttam eltűnni fiam meleg tekintetét,
már tudtam, hogy becsapott engem az ég.
A gyermek én vagyok, nincs neki mása,
letűnt korom gyönyörű, boldog ifjúsága.
Hisz magam vagyok, az élet ily mostoha,
hisz nincsen nekem fiam, nem is volt soha.
A cukrászda teraszán megpihent az élet,
valami elsuhant, valami semmivé lett.
