Hatvanhat év
Hatvahat éves lettem én,
évekbe fúlt halvány remény.
Ej, vén legény,
ej, vén legény.
Szememben tűz már nem lobog,
bár lehoztam néhány csillagot,
fénye megkopott,
fénye megkopott.
De a szikra még megvan legbelül,
mint az évek, lassan összegyűl,
és ki nem hűl,
és ki nem hűl.
Bennem az élet lelkes ünnepe,
rajtam angyalok tékozló szeme,
együtt jó vele,
együtt jó vele.
Táltosként szállni már nem tudok,
ily élményt már nem adhatok,
a patám elkopott,
a patám elkopott.
Álmomban még telivér vagyok,
oh, reménylő, kócos hajnalok,
büszkén vágtatok,
büszkén vágtatok.
Lassan elmúlnak mind az ünnepek,
nem féltek már, csak engem féltenek
fent az égiek,
fent az égiek.
Nem fáj az idő, ő már jóbarát,
sokat mesél, hogy mi van odaát,
ej, nahát,
ej, nahát.
De szeretetet adni még tudok,
a világban csendben elvagyok,
zajt nem csapok,
zajt nem csapok.
×
