Írok neked
Írok neked e csodás mesevilágról,
a bólogató aranyszín, korai őszről,
bronzszín mosolyáról, talán másról.
Írok a végtelen nevető reményről,
életről, na és az ostoba elmúlásról,
szavakba öntöm neked a májust.
Írok gyöngyöző virágról, kacagásról,
kottákba rajzolok szerelmes ritmust.
Aztán írok a megfáradt buta időről,
a gyönyörű ráncokról homlokodon.
Hogyan lettünk a teremtő semmiből,
és küzdöttük magunkat át tegnapokon.
Írok a padról, melybe a nevedet véstem,
forró kezedről hűvös, sötét alkonyokon.
Az útról, míg hozzád végre hazatértem,
és bolyongtunk távoli, izzó csillagokon.
Majd írok neked a végtelen térről és létről,
melyből lettünk csak úgy egy szép napon.
Magányról, boldog letűnt kacagásról,
vándorlásról egy hűvös, üres hajnalon.
Írok az önzetlen, baráti, forró kézfogásról,
ölelésről ott a százéves öreg tölgy alatt.
A megtalált beszélgetésről, hallgatásról,
melyben elvesztünk mind röpke perc alatt.
Végül írok neked majd kicsit magamról,
hogy találtam hitet és tékozló reményt.
Mit kaptam ettől az elcseszett világtól,
és ábrándos hajnalon mért írok költeményt.
A sok rosszról is írok majd egyszer talán,
ha kedvem szegi pár zordon rossz pillanat.
Bár a világot úgyse válthatom meg igazán,
tennék bármit is, a világ ugyanaz marad.
