Júdás csókja
A szeretet vérző, árva koldusára,
ki milliószor egykor átöleltetett,
most koromfekete felhők gyűlnek,
s festik be mérgükkel a kék eget.
A Júdások nyálas szégyencsókja
hoz pusztulást mennyei erénynek.
Mi tanúi vagyunk arcunkon pírral
ez áruló, komor idők rettenetének.
Ma már bátorság kell a becsülethez,
az igaz barát már mind elveszett.
Kutatjuk utunk az ősi gyökerekhez,
de görbe az út, már régen elcseszett.
A világ egy nagy Dóm, melyben élünk,
benne otthonra néhanap ha rálelünk.
Elvagyunk, néha félünk és remélünk,
de nem találjuk már rég az Istenünk.
A falon ott lóg még a régi feszület,
de már csak egy értéktelen kis tapéta.
Körötte dolgozik a végtelen enyészet,
szürke lett minden a teremtés óta.
Bábuk vagyunk, huzalon rángatott,
ostoba, vigyorgó, pirospozsgás fejek.
Lelked már rég az "ebay"-en árulod,
de mondd csak, mi az ára, ki veszi meg?
Poklok izzó tornácán sütteted magad,
nincs már kéz, mely néha arcon üt.
Ember! Nagy utat tettél meg valóban,
és tarsolyodban mind több a lopott ezüst.
×
