Lélekleltár
Ágyamon fekszem önmagam ölelve,
a kéz már sehol, mely engem ölelne.
Elnyelt mindent a tétova múlt,
és az öreg szív már kissé megfakult.
Érzem még közös féltett nyaraink,
míg végleg elmerülnek ölelő árnyaink.
Testeddel fűtöttél hideg, zord teleken,
de már csak távoli emlék vagy nekem.
Kulcs voltál megnyirbált lelkemhez,
bánatban mosoly, jótékony mámor.
Elmentem, hogy vissza sose térjek,
nem adok már, és semmit se kérek.
A Nap körül keringek milliárd magammal,
nézek szembe folyvást önmagammal.
Meleg nyarak és hideg telek koptatják lelkemet,
és az állandó kóborlásban keresek
mindig valami szépet, valami örömet.
Szereplő vagyok egy elcseszett regényben,
ahol jóhiszemű, bölcs író az Isten.
Esténként színpadokon játszom,
ha nem jön szememre álom.
Erőltetett mosoly és őszinte könnyek
között én mégsem találom,
ami a sorsomban meg van írva,
ez is csak olyan irkafirka.
Csak egy üres jelmez maradtam
a korhadt, ócska színpadon.
A függöny hideg bársonyteste
a játék után a semmibe hull.
Nincs tapsvihar, csak béna csend,
üres, semmitmondó tekintetek,
mely már semmit nem jelent.
Ez hát a végső üzenet.
Bár néha pennát ragadtam,
de most a toll kezemből kihull,
a papíron a tinta megfakul,
ahogy az élet is kissé deres,
és most új gazdatestet keres.
Elmúlik már a tavasz, a nyár,
az ősz és a tél.
Forrongó lelkem pedig, ki boldog
megnyugvást remél, alszik.
Arcomon az örök türelem,
megbocsátás, bűnhődés, szerelem.
×
