Lelkek vándora
Álmaim mesés, csodás honában
pufók kis felhők kergetőznek.
Szélkutyák falka égi otthonában
egymásban puhán mind elmerülnek.
Csurran fentről az égi áldás,
szomjam oltom, ez jó nagyon.
Majd képzetemben hátradőlve
álmodom egy kis felhőpamlagon.
Elmerülök ím egy búcsúcsókban,
a Nap karjában lassan elernyedek.
Míg elköszön egy újabb fordulóban,
hogy a Holdasszonynak adjon helyet.
Csillagtakaró borul az éji világra,
a csend ír most újabb szép mesét.
Amerre nézek, csodaszép álmaimban
szeretettakaró a Földön szerteszét.
A világ most újra jó és nemes,
álmomban ismét megvagyok.
Az elveszett lelkek otthonában
szeretnek a mosolygó angyalok.
Látom a csillagok távoli nászát,
hol hevesen, hol csendben párzanak.
Méhükben újabb világok születnek,
míg mások a semmibe hullanak.
Szép világunk, hát mi lesz veled,
ha elmerülsz az égi óceánban.
Talán majd valahol újraéledsz
egy távoli, csodaszép mesevilágban?
Testünk már régen porladóban,
otthona lesz menny vagy kőpokol.
De lelkünk e csillagóceánban majd
hazát keresve örökkön vándorol.
