Mikor
Mikor a remény is elhagyott,
sápadtan néznek rád a csillagok.
Csak a csend ölel már magához,
s úgy tűnik, nincs közöd a világhoz.
Mikor szürke minden, és sivár,
és messze még a következő nyár.
Mikor nem szól hozzád már senki se,
és te rohannál el innen messzire.
Mikor kedvesed már nem hív magához,
és nincs közöd a hitvesi ágyhoz.
Mikor rád tör néha az ostoba félelem,
hogy mi lesz veled, "Ohhh, Istenem".
Mikor nincs már ünnepelt ünneped,
azt hiszed, már senki sem szeret.
Mikor szomjazol még egy csókra,
és vágysz egy kimondatlan szóra.
Mikor szeretsz, de már csak álmaidban,
s a magánnyal fekszel az otthonodban.
Mikor már otthonod sincs, csak házad,
vagy már az se, csak a vágyad.
Mikor sírnál, de elapadt a könnyed,
szinte fáj már a léleklátó szemed.
Mikor az ajtód már csak kifele nyílik,
lábtörlődbe cipőiket vendégek nem törlik.
Mikor az égre kiáltasz, hogy valaki segítsen,
és reméled, hogy meghallja az Isten.
Mikor eltűntek mögötted már az évek,
és te makacsul őrzöd, mi tiéd lett.
Mikor még oly sok mindent szeretnél,
és nem tudod, még mit is tehetnél.
Mikor oly sok panasszal vagy tele,
de nem figyel rád már senki se.
Mikor nyomaszt egy fájó gondolat,
egy vétked, mely a lelkedben maradt.
Akkor
bocsáss meg végre önmagadnak,
s hidd el, mások is megbocsátnak.
Akkor
nézz bátran a világ szemébe,
hogy vegyen már végre észre.
Akkor
mosolyogj, bár sírni volna kedved,
engedj utat összetört szívedhez.
Akkor
szeress, elsősorban önmagad,
aztán majd idővel másokat.
Akkor
imáid, meglásd, mind célba érnek,
hogy már sose kelljen többé félned.
