Szárnyak
A szárnyak ott voltak hátul a kertben,
ajándék volt csupán, vagy érdem?
Kissé gyűrött volt, poros, de nagyon,
amint elterült a rozsdás pázsiton.
Ámulva néztem, most mitévő legyek,
hatalmas volt, betakarta fél kertemet.
Lassan fogtam meg, oly nagyon lazán,
mintha pihe lenne kedvesem homlokán.
Megemeltem, könnyű volt, olyan kellemes,
kitárva hatalmas, parancsolóan nemes.
Körbenéztem, hogy nem lát senki sem,
magamra öltöttem, most már kell nekem.
Életre kelt hamar a selymes tolláradat,
átjárta az erő minden felajzott izmomat.
Mozdult a szárny, emelt lassan az égre fel,
gyönyör volt, most nem cserélnék senkivel.
Sasokkal szálltam, tisztelt a sok madár,
nem volt előttem távolság, nem volt határ.
Az emberek ámultak, úgy lesték az eget,
ki az, ki közülük ily magasra emelkedett.
A sziklaszirten álltam e szép világ fölött,
a szívembe immár a megnyugvás költözött.
Szabad vagyok, újra szabad, enyém a világ
és a hegyeken túl a régen várt szabadság.
Álom és valóság, mindezt most ki dönti el,
mi az, mi földbe dönt, s mi az, mi felemel?
Hol várnak vajon csodák, szép remények,
hol van az a megálmodott szabad élet?
Mert szárnyam nem volt bizony nekem soha,
az élet lett csupán ilyen nagyon mostoha?
De szállni gondolatban bármikor tudok,
poétalelkemmel szabad madár vagyok.
